A Segura névről a magyar közönség elsőre valószínűleg a legendás(an visszataszító) spanyol magánnyomozó, Torrente megformálójára, Santiago Segurára asszociál, de a globális népszerűséget tekintve amerikai névrokona, Tom valószínűleg már rég átvette a vezetést. Kettejük közt akad egyéb hasonlóság is: szeretik mindketten sokkolni a nézőiket – Santiago csak a filmjeiben, karakterként, Tom viszont stand-uposként a színpadon, a podcastjaiban és most már a Netflixen is.

Humoristaként első blikkre Segura besorolható legjobb cimborája, Bert Kreischer mellé, ő is szívesen oszt meg családi sztorikat, a stand-upos életformához, az utazásokhoz kapcsolódó anekdotákat, de van egy jelentős különbség. Amíg Kreischer igazi populistaként láthatóan a közönség szeretetére vágyva játssza el a partyállat családapát, akivel bárki szívesen meginna egy sört,

Segura sötétebbnél sötétebb poénokkal és gondolatmenetekkel provokálja a nézőket, és fölényes vigyorral figyeli a reakciókat.

Sok humoristával szemben, aki egy-egy merészebb poén után elneveti magát vagy egyéb módon jelzi, hogy nyugi, ez csak vicc volt, Segura nem érzi szükségét a feloldásnak, és bízik benne, hogy a közönség el tudja dönteni, mit érdemes komolyan venni és mit nem.

A Netflixre készített hatrészes szkeccssorozatában (Tom Segura: Elmesélek valamit) is megvan ez a jótékony feszültség a komoly és a komolytalan között. Az a veszély persze nem fenyeget, hogy a bevetés közben saját magát összepiszkító bérgyilkos, a rajongóit elrabló countryénekes vagy a kávézóban az elszúrt rendelése miatt vérengzést rendező kuncsaft sztorijáról ne essen le egyből, hogy komédiát nézünk, de a külsőségeket illetően nem ilyen egyértelmű a helyzet. Segura a promóciós kampányban úgy nyilatkozott, hogy a Black Mirror vagy az Alkonyzóna éjfekete humorú verzióját akarta elkészíteni, de a bemutatott szkeccsek annyira azért nem komplexek, hogy megálljon a párhuzam. A vizuális igényességet illetően ellenben bőven megüti a mércét az Elmesélek valamit, nemcsak a Black Mirrorral, de akár az A-kategóriás mozifilmekkel is összevetve. Van abban valami megkapó, hogy a gusztustalannál gusztustalanabb altesti poénokat a Fincher-filmekre jellemző színpalettával, markáns fény-árnyék kontrasztokkal és nagyszabású mozis snittekben élvezhetjük, olyan kiváló színészek közreműködésével, mint Dan Stevens, Shea Whigham, Daniella Pineda vagy Robert Iler, aki a Maffiózókban Tony Soprano fiát játszotta, és most Segura kedvéért állt újra kamerák elé.

A sorozatnak papíron van koncepciója is, minden epizód egy-egy téma köré szerveződik, úgy mint munka, siker, család, szerelem, kommunikáció és egészség, de ezekről természetesen nincs semmilyen komoly mondandója Segurának, csak ürügyet jelentenek az agyamentnél agyamentebb szkeccsek prezentálására. A történetek nem függnek össze, de vannak köztük olyanok, amelyek cliffhangerrel érnek véget, és a következő részben folytatódnak, ami legalább olyan öncélú megoldás, mint a poénok jelentős része. Az egyik átívelő szál az anális fixáció, nem egy, nem kettő, és nem is három történet fut ki az ürítésre vagy az anális szex valamilyen formájára, de megcsodálhatjuk Segura csupasz hátsóját is,

az egyik legviccesebb sztoriban pedig az a csattanó, hogy méteres kékerese nő hősünknek.

Leírva mindez infantilis ökörködések sorozatának hangozhat, és nagyot nem is tévedünk, de közben mégis minőségi a produkció. Egyrészt a már dicsért, meglepően magas produkciós érték miatt, az epizódok ugyanis nemcsak filmszerűen vannak fényképezve, de mesteri módon idéznek meg műfajokat, például a poszt-apokaliptikus sci-fit, a vérben tocsogó, ultrabrutális akciófilmeket vagy a Fincher-féle thrillereket. Másrészt a korábban csak epizódszerepeket alakító Seguráról kiderül, hogy van színészi vénája is, és különösen az egoista szociopaták és a szánalmas kisemberek állnak neki jól. És Steven Seagal, akit olyan gyilkos módon parodizál ki egy ál-werkfilmben, hogy már egyedül azért a részért érdemes volt leforgatni a sorozatot.

Az Elmesélek valamitben természetesen vannak gyengébb, kevésbé vicces szkeccsek is, ahogy minden hasonló show-ban, és nyilván a politikailag korrekt humort kedvelő, gyengébb gyomrú nézőknek nem ajánlható, de

összességében csak egyetlen, ám annál nagyobb probléma van a sorozattal: túl gyorsan ér véget.

Ők a humor igazi nagyágyúi

A Dumaszínháznak köszönhetően már nálunk is népszerű a stand-up. Ha kíváncsiak vagyunk rá, hogyan szórakoztatnak a legjobbak a műfaj őshazájában, Amerikában, akkor szerencsénk van, a Netflixen ugyanis több tucat stand-up-előadás érhető el magyar felirattal. Ezekből válogattunk.

Ez is érdekelhet