Van az úgy, hogy az érzelmeit takaréklángon tartó, vérprofi szuperkémnek választania kell a szerelme és a hazája közt, és van úgy, hogy pár héten belül kétszer is. Ha valamitől, attól egészen biztosan nem tart Michael Fassbender, hogy beskatulyáznák, mert miután Az ügynökségben eljátszotta ezt a szerepet, aláírt Steven Soderbergh filmjéhez is, egy nagyon hasonló feladatra. A SkyShowtime sorozata kapcsán azt a kérdést tettük fel, hogy a közelmúlt tévés kémthrillerei után (Utolsó befutók, A Szimpatizáns, Kettős szerepben, Fekete galamb), szükség van-e még egy verzióra, és ugyanez a dilemma a Fekete táska kapcsán is felmerülhet. Az alaphelyzet ugyanis minden, csak nem új – titkosügynökként dolgozó, egymással szemben is bizalmatlan házaspárokról szólt a True Lies és a Foglalkozásuk: amerikai című sorozat, de hasonló alapötletre épült a Mr. és Mrs. Smith is.

Szerelmes mesterkém lett Michael Fassbenderből – Kritika

A kémsorozatok rajongóinak nem érdemes kihagyniuk Az ügynökséget.

Ez is érdekelhet

Aki viszont Soderbergh munkásságát behatóan ismeri, annak nem kellett amiatt aggódnia, hogy a munkamániás író-rendező-operatőr-vágó generikus zsánerfilmet ad ki a kezei közül. Eddigi karrierje során készített már bosszúthrillert (Amerikai vérbosszú), megtörtént eseményeken alapuló szatírát (Az informátor!), harcművészes akciófilmet (A bűn hálójában), járványfilmet (Fertőzés), sztripperdrámát (Magic Mike), heistfilmet (Logan Lucky), sportfilmet (Szárnyaló madár), konspirációs thrillert (Kimi) vagy szellemhorrort (Jelenlét), de az adott műfaj szabályait sikerült minden esetben kreatívan megbuherálnia, anélkül, hogy a célközönséget közben elidegenítette volna. A Fekete táska vállalása is hasonló: egy csavaros kémkrimit kapunk, csak éppen

az alkotók ügyeltek rá, hogy a prezentáció során érvényesüljenek a tarantinói értelemben vett „kis különbségek”.

A többes szám ezúttal indokolt, mert bár Soderbergh most is magára vállalta az operatőri és vágói feladatokat, az író az a veterán David Koepp volt, aki egyrészt már dolgozott a rendezővel (Jelenlét; Kimi), másrészt a kémtematikát illetően is van releváns munkaügyi tapasztalata. A Mission: Impossible és a Jack Ryan: Árnyékügynök persze nagyon más világban játszódnak, de a műfaj szabályait csak az tudja átírni, aki ismeri is őket. Koepp például nem bajlódik a hosszas felvezetéssel, a londoni Nemzeti Kiberbiztonsági Központ ügynökének, George Woodhouse-nak rögtön a film elején megsúgja egy bizalmasa, hogy tégla van a köreikben, ráadásul az öt gyanús személy közül négy a közeli kollégája, az ötödik pedig a felesége, Kathryn. A tét nem kicsi, sőt nagy: az áruló a Severus nevű szoftvert akarja megkaparintani, amivel nukleáris erőműveket lehet leolvasztani. George vacsorára invitálja az otthonába az árulójelölteket, és megpróbálja kiugrasztani a patkányt a bokorból, egyre több jel mutat azonban arra, hogy a neje a tettes.

A trailerből ítélve a Fekete táska akár még egy akciódús kémthriller is lehetne, de a különféle játszmák verbális síkon zajlanak különféle asztalok körül, mint a John le Carré-adaptációkban. Utóbbiakhoz hasonlóan Koeppék sem fogják a nézők kezét, rájuk zúdítják a rengeteg információt és nevet, és aki nem figyel eléggé, az lemarad. A Fekete táska abból a szempontból akár korszerűtlennek is tűnhet, hogy a hasonló történeteket mostanában a kisképernyőn, minisorozat formájában szokás kibontani, ahol jut idő és tér a karakterek felépítésére. Soderbergh és Koepp ehhez képest mindössze 90 percet alatt mesélik el az egy hetet felölelő szövevényes cselekményt két fő és négy egyenrangú mellékszereplővel, akik mellé becsatlakozik még a Pierce Brosnan által alakított kémfőnök is. A rendező és az író rutinját dicséri, hogy 

ez a játékidő se soknak, se kevésnek nem érződik – a fináléra pont a megfelelő ritmusban derül fény minden duplacsavarnak álcázott triplacsavarra, miközben a karaktereket is elég alaposan kiismerhetjük.

Még ha a MacGuffin utáni hajsza nem is túl eredeti, a hatszereplős kémjátszma meglehetősen szórakoztató, tekintve, hogy a résztvevők itt nemcsak kollégák, hanem mint az menet közben fokozatosan kiderül, magánéletileg is össze vannak gabalyodva egymással. A Fekete táska fő állítása, ami vélhetően megfelel a valóságnak, hogy aki életvitelszerűen titkolózik– mert titkosügynök –, és párt is a saját szakmáján belülről választ, az soha nem tud megbízni a másikban, mert tisztában van vele, hogy a szeretője / házastársa is képes arra, amire ő – vérprofi módon hazudni. Soderbergh filmjében ebből a felállásból nemcsak feszült pillanatok adódnak, de humor is, köszönhetően egyrészt Koepp frappáns dialógjainak, másrészt a hibátlan castingnak. Marisa Abela, Tom Burke, Regé-Jean Page és Naomie Harris szerethetően gyarló, törtető figurákat játszanak kiválóan, míg Cate Blanchett és Fassbender a lehető legtesthezállóbb feladatot kapták – előbbinek dramaturgiai okokból ismét a végzet rejtélyes asszonyát kell alakítania, utóbbi pedig

egy olyan karót nyelt, hűvös karaktert hoz, akit rajta kívül nagyon kevesen tudnának izgalmassá tenni.

A Fekete táska valódi tétje nem is az, hogy sikerül-e megakadályozni, hogy rossz kezekbe kerüljön a tömegpusztító fegyver, hanem hogy megtalálja-e a családi asztal köré csődített gyanúsítottak közt a hunyót az unortodox módszereket használó nyomozó – vagyis Soderbergh legalább annyit merít Agatha Christie, mint Le Carré világából. De ha lerántjuk ezt a réteget is a filmről, akkor teljesen világos, hogy a nemzetközi kémjátszma funkciója itt az, hogy tesztelje George és Kathryn házasságának szakítószilárdságát, vagyis

valójában nem is krimit, hanem egy mélyen romantikus párkapcsolati drámát néztünk.