Természetesen lehet azt mondani, hogy halálunk után már csak egy test marad utánunk, pár kiló hús és csont, ami semmi értékkel nem bír. Lehet az valakinek a magánvéleménye, de ha az illető abból keres vagyont, hogy az elhunytaknak (elvileg) megadja a végtisztességet, a hozzátartozóknak pedig a vigaszt és a megnyugvást, akkor itt van némi ellentmondás. David Sconce, aki a kaliforniai Pasadenában található Lamb temetkezési vállalkozás örököse volt, vidáman vallotta, hogy a holttestek értéktelen húscafatok, és úgy is bánt velük, de ez még csak az eleje.

Joshua Rofé (Gyilkos tinik: Életfogytiglan) rendezte A temetkezési vállalkozó ötéves nézettségi rekordot döntött meg az HBO MAX-on, és innen azért lehetett sejteni, hogy rendkívüli történetről van szó, már csak azért is, mert a streaming platform elég erős az ún. true crime műfajban. Egy jó dokumentumfilm – jelen esetben a 3 részes jó dokumentum minisorozat – pedig úgy épül fel, hogy amikor már azt hittük, mindent láttunk, kapunk egy újabb adag elképesztő borzalmat, majd megint egy újabbat és így tovább. Pontosan ez történik A temetkezési vállalkozó esetében, ahol először csak az derült ki, hogy a családi vállalkozás hamvasztási ágát vivő David Sconce a 80-as évek elején úgy döntött, minek bajlódni két órán át egy holttesttel a kemencében, amikor két és fél óra alatt tíz testet égethet el. Mármint együtt, egyszerre.

Rekordokat döntöget az HBO felkavaró szériája

A temetkezési vállalkozó a legnézettebb dokuszéria az elmúlt öt éveben, és 86%-on áll a Rotten Tomatoeson.

Tovább

Sconce és „alkalmazottai” először 3-4, majd akár 15 holttestet is bezsúfoltak a kemencébe, de ennyi test nem fér be csak úgy. Amelyik testrész útban volt, lábat, medencecsontot, azt eltörték, a mozgatást pedig húskampóval végezték, mint valami dögtemetőben. Sconce és az egyik embere még versenyeztek is, ki tud több testet begyömöszölni, a hamvak pedig nyilván összekeveredtek, de mit számított.

Semmi különbség nincs az emberek hamvai között. Hamuzsír és mész.”

– mondja Sconce, aki a börtönből frissen szabadulva tulajdonképpen a narrátora saját történetének. Vidáman, kötöttségek nélkül beszél, vannak dolgok, amiket készséggel beismer, de rendszerint cinkos mosollyal belehazudik a szemünkbe. Például arról, hogy kivették, pontosabban kitörték és értékesítették az aranyfogakat, akárcsak az ujjakon maradt gyűrűket, amihez rendszerint le kellett vágni az ujjakat, de azokat is elégették. Semmi nem ment kárba.

Ha ez addig nem lenne elég borzalmas – meghallgatva a döbbent hozzátartozókat is –, lassan kiderül, hogy a „kár veszni hagyni” elv alapján Sconce az értékesíthető szerveket is kivette. A szaruhártyákkal kezdte, de ha volt vevő, akkor mehetett a szív, a szemgolyó, az agy, a tüdő, akár a bőr is. És eddig azt hittük, David a köztiszteletben álló családja fekete báránya, de lassan azt is megtudjuk, hogy az üzletben a mindenki elbűvölő anyja, a temetkezési vállalkozás „arca” is benne volt, sőt, elképzelhető, hogy ő volt az ötletgazda. Az viszont teljesen biztos, hogy a cég több százezer dollárnyi hűtlen kezelését ő bonyolította – lehet, hogy a gyilkosságokhoz nem volt köze. Mert az is akadt, és kiderül a filmből, hogy a mosolygós Sconce egy tomboló pszichopata.

A rendkívül jól dokumentált ügyet Joshua Rofé alaposan körbejárja, beleértve a tárgyalássorozatot és annak furcsaságait, valamint Sconce utóéletét. A megszólalók közül egykori bűntársait, piti bűnözőket a legfurcsább hallgatni, azt, ahogy próbálják feldolgozni a saját szerepüket ebben a sok szempontból pokoli történetben. Mert milyen lehetett sokszor már bomlásnak indult holttestek ezreit „feldolgozni”, nap mint nap meggyalázni az elhunytakat, és közben tudni, hogy ezzel csak lebukni lehet?

Van más furcsaság is bőven, a három, nagyjából egyórás epizód telis-tele megdöbbentő fordulatokkal, de a végére is marad meglepetés. Sconce ugyanis eldicsekszik a riporternek azzal, hogy több olyan ügye is van, amiről senki sem tud, eltüntetett minden nyomot, és nem is hajlandó a kamera előtt beszélni róluk....

Értékelés: 8/10