Szinte egyszerre érkezett két különböző streamingplatformra két nagyon hasonló, mégis sokban különböző tartalom, a MAX-ra The Last of Us második évada, a Netflixre pedig Az eternauta, amely ugyanúgy egy pusztuló világ túlélőinek elkeseredett harcát mutatja meg egy idegen életforma ellen. A katasztrófát azonban itt nem gombák, hanem Buenos Aires utcáira a nyár közepén váratlanul lezúduló, mérgező hóesés idézi elő.

Mindenki azonnal meghal, aki érintkezik vele,

csak védőöltözetben lehet kimozdulni az utcára, ám a hó csak valami még borzasztóbbnak az előjele. A hatrészes argentin sorozat nem videójáték-, hanem képregény-feldolgozás, és az ilyesmit rendszerint kis színes háttérinformációként szoktuk tálalni, de itt azért ennél jóval többről van szó.

Az El Eternauta című képregény még 1957 és 1959 között jelent meg, szerzője Héctor Germán Oesterheld volt, illusztrátora pedig Francisco Solano López, és 1969-ben kapott folytatást. Oesterheld rendkívüli tehetség, de tragikus karakter volt. Már fiatalon olyan európai képregénykészítők társaságába tartozott, mint Mario Faustinelli, a legendás Hugo Pratt vagy Dino Battaglia. Az El Eternauta rengeteg témát érintett, a kezdődő űrkorszakot, a hidegháborút, az Egyesült Államok agresszív latin-amerikai politikáját, a társadalmi különbségeket és persze a későbbiekben a kegyetlen katonai junta ténykedését. Még az időutazást is! A folytatást, amelybe már saját alakját is beleszőtte, Oesterheld már illegalitásban írta, miután egy gerillamozgalom szóvivője lett, majd elfogták, és 1977-ben látták utoljára az egyik legrosszabb hírű katonai börtönben. Sosem került elő – akárcsak a vele együtt elhurcolt négy felnőtt lánya és azok férjeinek holtteste. Ez egy ilyen történet, ami még a jelenbe vagy közelmúltba helyezve is nagyon erős.

Adott egy baráti társaság, négy hatvanas pasas, akik kártyázni jönnek össze, amikor a gyilkos hó esni kezd – és elmegy az áram. Látják, hogyan esnek össze az utcán az emberek – köztük az egyik barát, aki haza akar jutni a feleségéhez. A veszély ellenére egy másikuk, Juan Salvo (Ricardo Darín) is elindul, hogy megkeresse lányát, Clarát, csakhogy az nincs volt felesége, Elena (Carla Peterson) lakásán – a nyitó képsorokból tudjuk, hogy a hóesés egy hajón érte, közel a parthoz. Van viszont egy csomó elkeseredett lakó, aki mind az ő felszerelését akarja megszerezni. Mert, akárcsak minden más posztapokaliptikus filmben és sorozatban,

a többi túlélő legalább akkora veszélyt jelent hőseinkre, mint maga a katasztrófa,

amely mindezt előidézte, de ne becsüljük le a külső körülményeket sem. A harmadik epizód végére ugyanis előkerülnek a Bogarak!

Lények, amik úgy néznek, ki, mint a Polski Fiat méretűre nagyított poratkák, majd hamarosan kiderül, vannak olyanok a túlélők között, akiket ezek a bogarak mozgatnak, manipulálnak, de innentől kezdve már bármi lehetséges. Még az is, hogy

a falklandi háborút megjárt Juan Salvo különös víziói nem csak víziók.

A helyzet viszont az, hogy a cselekmény sokkal jobban működik akkor, amikor még kevés szereplőt mozgat, amikor csak „mikrokonfliktusok” alakulnak ki egy gázálarcért, autóért vagy autószerelő-műhelyért. Vagy akkor, amikor az eredeti barátokra, hozzátartozóikra és az először hozzájuk csapódókra koncentrál, a köztük lévő dinamika adja az egész sorozat szívét, az emberi aspektust, a sci-fi-vonal kevésbé imponáló.

Tegyük persze hozzá, hogy az utóbbinak valószínűleg direkt maradt meg egy jól felismerhetően old school felfogása, tisztelegve a forrásanyag előtt, és nyilván az is számít, hogy egy argentin produkciónak nyilván nincsenek is meg ugyanazok az anyagi és technikai eszközei, mint hollywoodi társainak. Apropó Argentína, pluszpont jár azért a hangulatért, ami minden itteni mű sajátja, egy nagyon európaias latin-amerikai társadalom képe,

amely a mai napig küzd a múlt traumáival és rettentő gazdasági nehézségeivel,

ugyanakkor sokkal többre tartja magát minden szomszédjánál. Ez itt is átjön, és ez jó, ahogy az is jó, hogy az argentin színészek inkább az európai, spanyol előadásmódot követik, mint a sokkal teátrálisabb, túlzóbb dél-amerikait, és erre Ricardo Darín a legjobb példa.

Darin (A kilenc királynő, Aura, Eszeveszett mesék), aki úgy tizenöt éve is pont így nézett ki, nem véletlen korunk legismertebb és nemzetközi szinten is legkeresettebb argentin színésze. Hétköznapiságában van valami olyan határozottság, hogy itt is mindent elhiszünk neki, azt is,

hogy józan ésszel és elszántsággal mindent megold, ha túlélő üzemmódra vált

– különben csak egy idős csóka, aki szeret a haverokkal kártyázni, zenét hallgatni és közben whiskyt inni. És jó, hogy ez a sorozat hétköznapi emberekről szól, nem olyan hősökről, akik, ha beüt a világvége, a többiek elé állnak, lelkesítő beszédet mondanak és vezetik őket. Itt nem ilyen szereplőket látunk, hanem átlagos, néha kisszerű fickókat, akik féltik a kocsijukat, és azon gondolkodnak, bezárták-e a lakást, ami üdítő változatosság.

Persze megvannak a sorozatnak a maga határai, kevésbé hatékony, amikor nagyobb formátumban gondolkodik, például azután, hogy belép a képbe a hadsereg, illetve kevésbé hatásos az, ahogyan az idegen lényeket tálalja. Nem csak a megjelenésükről van szó, sőt, inkább a „működésükről”,

hogy mi irányítja őket és ők hogyan irányítanak másokat,

mi alapján változtatnak bizonyos embereket kollaborátorrá, és másokat miért nem. Mert ha erre képesek, akkor ugyebár miért a harc? Ezzel nyilván belefutunk az évadzáró eseményekbe, amikor megismerjük, vagy legalábbis megpillantjuk azt a valamit, ami mindent irányít, de naná, hogy itt jön a nagy cliffhanger – és várhatunk a következő évadra. Én az eddigiek alapján szívesen várok.

Értékelés: 8/10