Visszafogottan ugyan, de álló ovációval fogadták Joaquin Phoenix új filmjét Cannes-ban. De vajon mire enged következtetni a mérsékelt taps?
Az Ari Aster rendezésében készült Eddington május 16-án debütált Cannes-ben, a jelentések szerint pedig vegyes fogadtatásban részesült a közönség részéről. Az erkélyen ülők egy része a stáblista alatt távozott a vetítéstől, az ott maradók azonban 5 percig ünnepelték Joaquin Phoenix friss munkáját.
A The Hollywood Reporter szerint a színésznek könnybe is lábadt a szeme, az álló ováció alatt pedig a film további szereplői, Emma Stone, Austin Butler, Luke Grimes és Clifton Collins Jr. megölelték egymást.
Nem tudom, mit mondjak, nem tudom, mit gondoltok”
– mondta a vetítést követően a rendező, Ari Aster, aki minden munkatársának megköszönte a munkáját.
Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy itt lehetek. Ez egy valóra vált álom”
– tette hozzá.
A film egy kitalált új mexikói városkában, az Eddingtonban zajló politikai és társadalmi zűrzavart követ nyomon, amit a COVID-19 világjárvány okozott. Az alkotásban Joaquin Phoenix bújik az eddingtoni seriff bőrébe, de mellette még olyan színészeket láthatunk, mint Emma Stone, Austin Butler vagy éppen Pedro Pascal.
Cannes
Teltház, vastaps és FIPRESCI életműdíj fogadta Szabó Istvánt Cannes-ban
Elbűvölte A napfény íze a cannes-i fesztivált péntek este. A 25 éve forgatott nagyívű koprodukció Cannes Classics vetítése előtt a filmkritikusok nemzetközi szövetsége (FIPRESCI) életműdíjjal tüntette ki Szabó Istvánt, melyet az Oscar-díjas rendező személyesen vett át a fesztiválpalotában.
TovábbA taps csak látszat?
Az Eddingtonnak járó visszafogott (visszafogott, mert akadnak olyan alkotások is, amiknek több mint negyed órán át tapsolt a közönség, ilyen volt például az 1984-es Volt egyszer egy Amerika – a szerk.) taps kapcsán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ez a megmozdulás vajon nem több, mint látszat?
Az utóbbi években a fesztiválon szinte minden film kap álló ovációt, még a közepesen fogadott vagy erősen megosztó alkotások is. Na, de akkor miért tapsolunk valaminek, ami lehet, hogy nem is tetszett?
A dolog mögött több minden is húzódhat: egyfelől a vetítések után a Palais vetítőtermében a stáb arcát kivetítik a vászonra, ezzel gyakorlatilag rákényszerítik a nézőket arra, hogy ünnepeljenek.
Másfelől fontos megemlíteni, hogy egy korábbi cannes-i tradíció, a kifütyülés és a nyílt kritika mára már szinte teljesen eltűnt. Korábban a nézők simán kifütyülték a szerintük gyenge filmeket, ma viszont szinte elképzelhetetlen, hogy ez megtörténjen.
Ez a változás azonban nagyon jól megmutatja, mennyire átalakult a mozi helye a társadalomban. Egykoron a közösségi viták helyszíne volt, ma viszont ez már nincs így. A taps jó eséllyel már nem is a filmnek szól, hanem a gesztusnak, hogy a közönség ott volt, támogatta a filmművészetet, még akkor is, ha egyébként az alkotással kapcsolatban kétségek merülnek fel. A túlzásba vitt ovációk tehát egyértelműen azt jelzik, a mozi egyre nehezebben találja meg a helyét a kortárs kultúrában. Az egységes, önbizalommal teli művészeti formák nem igényelnek túlkompenzációt, az a kultúra azonban, amely minden produkciót hosszan ünnepel, esélyes, hogy a saját jelentőségében bizonytalan.
A cannes-i ováció tehát sajnos sokszor nem is a minőséget, hanem inkább a részvételt jutalmazza. A közönség persze valószínűleg jó szándékúan szeretné támogatni az alkotókat, de ez sok esetben azt eredményezi, hogy elfedik a valódi érzéseiket.
Nyitókép: Getty Images / Lyvans Boolaky / Contributor
